'Mindent megadtál nekik, amit kértek. Második adagot a desszertből, édességet vacsora előtt, még néhány percet a fürdőben, pénzt fagyira, amikor én nem szerettem volna. Amire rámutattak, az övék volt, hogyan fognak így bármit is értékelni - gondoltam mindig.

Nehezteltem azért, mert a születésnapokon megvetted nekik a legdrágább ajándékokat. Hogyan tudtam volna így versenyezni vele, és megtanítani, hogy a legszebb ajándékok nem a tárgyak?

Hogyan tudtam volna azt felülmúlni, amikor te készítettél nekik vacsorát? Három gyereknek háromfélét! Hogyan lett volna időm minden áldott nap apró ajándékokat beszerezni, ahogy te szoktad?

A nagymamák feladata az, hogy elkényeztessék az unokáikat? Nevetséges!

Meg kellett mondanom nekik, hogy meghaltál. Hogy nem leszel ott a szalagavatón, a ballagáson, az esüvőjükön. Nem voltak felkészülve rá, de meg kellett tennem.

És nekem csak most kell rájönnöm, hogy mindig csak arra gondoltam, mennyire elrontod, s nem pedig arra, hogy mennyire szereted őket. Pedig mindig meghallgattad a legkisebb problémájukat is, megdicsérted az iskolai hangversenyen előadott hamiskás produkciójukat, csillogó szemmel ültél minden meccsükön, s fáradhatatlanul mentél velük mindenhová, ahová mi nem tudtunk.

Mindig csak arra gondoltam, mi rossz abban, amit csinálsz, nem láttam meg a nagylelkűségedet.

Most tanulom tőled a bölcsességet és a szeretet. És hiányzol. Nekem is, nekik is! Amikor büszke vagyok rájuk, mert valamit jól csináltak, te jutsz az eszembe. A rajongásod, az odaadásod.

Mindent csak azért tettél, mert szeretted őket. Menedék voltál nekik, aki mindig ott volt, amikor szükségük volt valakire.

Jó lenne, ha mindez még mindig így lenne.

Köszönök mindent!'  Forrás